20008. 06. 22 Vasárnap...
Az egész történet ott kezdődött, hogy Hencegnő (azaz én), és öccse meglátták álmaik cipőjét egy internetes oldalon, amit aztán persze meg is rendeltek. Aztán nagy sokára, és hirtelen ki is hozták a várt cipőket. Na mondanom sem kell, hogy nem lettek jók:S. Ez ránk nézve nem meglepő, mert nálunk az ilyen, családi vonás, amit szerintem még az őskorban sajátítottak el az őseink. Szóval ment a nagy tanakodás, hogy vajon Hencegnőnek nőhet-e még annyit a lába, hogy jó legyen a séni, és ne kelljen kicseréltetni. Megállapították a nagyok, hogy nem, esély nincs rá, hogy az általános iskola alsó tagozatakor megállt lábfejlődésem újrainduljon. Szóval hívtam hát az ügyfélszolgálatos hölgyet, aki elmondta, hogy áááá, olyan nincs, hogy kicseréljék, vissza kell küldeni a nagyon menő, hímzett, és magasszárú cipőket az eredeti csomagolásban, az árát pedig 1 hónapon belül visszaküldik, és ha még mindig akarok séniket, akkor rendeljem meg őket újra. Hát azt hittem eldobom az agyam:o. Szóval most visszatérek a fent írt dátumra. Szombaton este, vagy már reggel, nem is tudom pontosan, a lényeg az, hogy összevesztünk Tódíval. Ez nálunk elég gyakori jelenség, majd ti is rájöttök:). Na szóval ilyen jó hangulatban indultunk neki a nagy, és fáradalmas útnak a szinte egyetlen nyitva lévő postára. Vittem a kis cipőket a fekete papírtáskámban, amin egy violinkulcs volt ( aki hallott róla, vagy látott hasonló táskát szóljon). A buszon még fogtam, vittem, de Tódí már akkor is mondta, hogy adjam oda, majd ő elrakja a táskájába. Következő állomás a helyi fornettis néni, akihez különben mindennap bementem, és legtöbbször jó sok aprót hagytam ott, amiért olyan kedves volt velem. Kivettem az üdítőket a hűtőből, de előtte leraktam a táskát a pulthoz. Tódí fizetett, én meg közben halál szomjasan kibontottam az üdítőmet, és kézenfogva kiballagtunk a boltból. Elérkeztünk a vasútállomáshoz. Üldögéltünk még jó sokáig, aztán felszálltunk arra a csudaszép:) vonatra. Mentünk 1 megállót, és rögtön (a fornettistől kb 3/4óra múlva :/ ) észleltem a hiányt . Nyomban leszálltunk, de akkor már sírtam de nadon. Tódí rettenet mérges volt rám, de azért hősiesen vállalta a szerinte 1 órás utat visszafelé a pályaudvarra. Ebből az 1órából 1/2óra futás lett a porban, és a 40 fok melegben. Mondogattam magamban, hogy ott lesz, biztos senki nem vitte el, Tódí is próbált megnyugtatni a maga sajátos módján:S. Mondogatta is, hogy nyugi, biztos, hogy elvitték, most már minek sírsz, ne sírjál, úgyis ellopják, meg hogy hogy lehetek ilyen béna ... na szóval ilyesmikkel. Azt hittem leütöm félúton, de aztán egyszercsak megölelt, és vigasztalgatott. Kezdtem megnyugodni, és már szinte biztosra vettem, hogy ott fog várni a táskám. Nem volt. Tanakodtunk, hogy merre hol, aztán rájöttünk, hogy a fornettis nénitől nem hoztam ki. Hoppá, gondolta Hencegnő akkor meg lesz a táska. Nem is feltételezte, hogy az a rendes, aranyos, idős fornettis néni, nem fogja visszaadni. A nénike egyre csak azt hajtogatta, hogy ő csak egy csíkos esernyőt talált, náluk csak egy csíkos esernyő van, ő csak egy csíkos esernyőt tud "adni" nekem. Hm... gondoltam magamban, hogy ez igen, rettenet jól felfogta a helyzet fontosságát, de még bíztam benne, hogy szót értünk. De csak nem akart engedni az esernyős témából. Ekkor feladtam, és sírtam Tódí vállán. Nénike erősen nézegetett ki az ablakon, figyelgetett, hogy merre vagyunk, és mosolygott. Itthon már összeraktuk a dolgokat, és most már szinte biztosra veszem, hogy ő volt. Komolyan nem értem az ilyen embereket. "Ő csak egy csíkos esernyőt tud adni..." hát ilyen szerencsétlen is csak én lehetek:(
