Mielött bárki is azt hinné, hogy még csak most állok neki főzni, meg hogy ennyire ráérek, azzal közölném, hogy nem, ezt a bejegyzést nem most írtam, hanem kb 15:00- kor, és egészen idáig azt írta ki az oldal, hogy "mentés" :OOOoooo
Na mostanra untam meg a frissítgetést, és újra bemásoltam a bejegyzést.
És moszt igen... megcsináltam:D:D:D.
Edzéssel még csak elméleti szinten vagyok, azzal nyugtatgatom növekvő bűntudatomat, hogy majd holnaptól, még nem ma, majd holnap elkezdem:S.
Hogy mi a hátránya a "kisvárosnak"? Hát ez...
Tegnap biztos információkból megtudtam, hogy terhes vagyok... aztán meg azt, hogy ráadásul csak azért házasodtunk össze Tódíval, mert hogy ez bekövetkezett...
És hogy mi a másik dolog amiből "rájöttek", hogy terhes vagyok? Hát az, hogy látszik a hasamon.
Nacccerű gondoltam magamban, mostantól árgus szemekkel fognak bámulni, ha végigmegyek az utcán, és ha eddig nem vette volna valaki észre, hogy pufi vagyok, akkor most már az is tudni fogja, és számolgatni fognak, hogy mikor születik meg a baba:/.
Szóval tegnap óta nem igen eszem semmit. Ma voltam megújító vizsgán, ahol a főnököm lánya mesélt egy fogyókúrás receptről. A neve bécsi fogyókúrarecept. Azt írja, hogy csak kávét, meg marhahúst szabad enni. Szinte semmi egyéb dolgot nem szabad, csak ezen dolgok különböző változatait, meg egy kis gyümölcsöt. Nos ez olyannyira menni fog, hogy nadon... főleg, hogy nem szeretem a kávét, és a marhahúst sem:/. A gyümölcs az oké, na de nem járhatok dolgozni egy egész zöldségessel?!
Tódí meg na hol van? Na hol van? Hár enni van, egy bizonyos helyen a kollégáival, aztán meg elmennek kisautózni a Camponához. Persze szigorúan munkahelyi kötelezettségből mennek, különben robogna hozzám haza a 40° melegben, és nem akarna finom kajákat enni, és kisautózni sem szeretne:).
A melegről jut eszembe. Éjjel rettenet nagy vihar volt, és felébredtem rá. Na onnantól kb 1órán át azon agyaltam, hogy úriszten a medencében hagytam a katicás labdámat, amit Tódítól kaptam, és amit biztosz, hogy elfog vinni a szél:(. Délután sietve mentem hátra a kertbe, és nagy megnyugodva konstatáltam, hogy minden rendben, meg van a labda:). Viszont amitől meg dobtam egy hátast az az volt, hogy tiszta zöld lett valamitől a víz:o. De annyira, hogy nem látni az alját. Gondoltam a nagy edzés után jól fog esni egy fürdés, meg napozás, de úgy tűnik marad csak az edzés. Ja, hogy milyen? Hát mivel tegnap megtudtam, hogy "látszik a hasamon", így úgy döntöttem, hogy izomra fogok gyúrni:D. Első lépés: az összes ruhámat, amit már nem tudtam elrakni a szekrénybe, függetlenül attól, hogy koszos vagy sem, belegyömöszöltem a szennyesbe (há' nehogy má' itt foglalja a helyet! Itt az én szobámban, az én ruháim! Egyébként anyu örülni fog holnap a meglepinek). Második lépés: az elrakott ruháim helyére, felhozni a haspadot, és használni. Harmadik: megszeretni a kávét, és a marhahúst:S. Bár ez utóbbitól lehet, hogy eltekintek. Csak nem vagyok annyira dagi, hogy idáig jussak:S.
Hoppá, most vettem észre hogy elszaladt az idő:o. Kicsit mennem kell főzni
20008. 06. 22 Vasárnap...
Az egész történet ott kezdődött, hogy Hencegnő (azaz én), és öccse meglátták álmaik cipőjét egy internetes oldalon, amit aztán persze meg is rendeltek. Aztán nagy sokára, és hirtelen ki is hozták a várt cipőket. Na mondanom sem kell, hogy nem lettek jók:S. Ez ránk nézve nem meglepő, mert nálunk az ilyen, családi vonás, amit szerintem még az őskorban sajátítottak el az őseink. Szóval ment a nagy tanakodás, hogy vajon Hencegnőnek nőhet-e még annyit a lába, hogy jó legyen a séni, és ne kelljen kicseréltetni. Megállapították a nagyok, hogy nem, esély nincs rá, hogy az általános iskola alsó tagozatakor megállt lábfejlődésem újrainduljon. Szóval hívtam hát az ügyfélszolgálatos hölgyet, aki elmondta, hogy áááá, olyan nincs, hogy kicseréljék, vissza kell küldeni a nagyon menő, hímzett, és magasszárú cipőket az eredeti csomagolásban, az árát pedig 1 hónapon belül visszaküldik, és ha még mindig akarok séniket, akkor rendeljem meg őket újra. Hát azt hittem eldobom az agyam:o. Szóval most visszatérek a fent írt dátumra. Szombaton este, vagy már reggel, nem is tudom pontosan, a lényeg az, hogy összevesztünk Tódíval. Ez nálunk elég gyakori jelenség, majd ti is rájöttök:). Na szóval ilyen jó hangulatban indultunk neki a nagy, és fáradalmas útnak a szinte egyetlen nyitva lévő postára. Vittem a kis cipőket a fekete papírtáskámban, amin egy violinkulcs volt ( aki hallott róla, vagy látott hasonló táskát szóljon). A buszon még fogtam, vittem, de Tódí már akkor is mondta, hogy adjam oda, majd ő elrakja a táskájába. Következő állomás a helyi fornettis néni, akihez különben mindennap bementem, és legtöbbször jó sok aprót hagytam ott, amiért olyan kedves volt velem. Kivettem az üdítőket a hűtőből, de előtte leraktam a táskát a pulthoz. Tódí fizetett, én meg közben halál szomjasan kibontottam az üdítőmet, és kézenfogva kiballagtunk a boltból. Elérkeztünk a vasútállomáshoz. Üldögéltünk még jó sokáig, aztán felszálltunk arra a csudaszép:) vonatra. Mentünk 1 megállót, és rögtön (a fornettistől kb 3/4óra múlva :/ ) észleltem a hiányt . Nyomban leszálltunk, de akkor már sírtam de nadon. Tódí rettenet mérges volt rám, de azért hősiesen vállalta a szerinte 1 órás utat visszafelé a pályaudvarra. Ebből az 1órából 1/2óra futás lett a porban, és a 40 fok melegben. Mondogattam magamban, hogy ott lesz, biztos senki nem vitte el, Tódí is próbált megnyugtatni a maga sajátos módján:S. Mondogatta is, hogy nyugi, biztos, hogy elvitték, most már minek sírsz, ne sírjál, úgyis ellopják, meg hogy hogy lehetek ilyen béna ... na szóval ilyesmikkel. Azt hittem leütöm félúton, de aztán egyszercsak megölelt, és vigasztalgatott. Kezdtem megnyugodni, és már szinte biztosra vettem, hogy ott fog várni a táskám. Nem volt. Tanakodtunk, hogy merre hol, aztán rájöttünk, hogy a fornettis nénitől nem hoztam ki. Hoppá, gondolta Hencegnő akkor meg lesz a táska. Nem is feltételezte, hogy az a rendes, aranyos, idős fornettis néni, nem fogja visszaadni. A nénike egyre csak azt hajtogatta, hogy ő csak egy csíkos esernyőt talált, náluk csak egy csíkos esernyő van, ő csak egy csíkos esernyőt tud "adni" nekem. Hm... gondoltam magamban, hogy ez igen, rettenet jól felfogta a helyzet fontosságát, de még bíztam benne, hogy szót értünk. De csak nem akart engedni az esernyős témából. Ekkor feladtam, és sírtam Tódí vállán. Nénike erősen nézegetett ki az ablakon, figyelgetett, hogy merre vagyunk, és mosolygott. Itthon már összeraktuk a dolgokat, és most már szinte biztosra veszem, hogy ő volt. Komolyan nem értem az ilyen embereket. "Ő csak egy csíkos esernyőt tud adni..." hát ilyen szerencsétlen is csak én lehetek:(
Szívem minden szeretetével, és szerelmével ajánlom ezt a blogot az én kis Tódímnak, hogy jobban megérthessen:)
